COLLABORATIONS

Kiállítás

Zorka Wollny kiállítása a Platán Galériában

2014. április 10. (csütörtök), 19.00 — május 13. (kedd)

Platán Galéria

1061 Budapest, Andrássy út. 32

COLLABORATIONS

Zorka Wollny kiállítása a Platán Galériában

Zorka Wollny performer, video és médiaművész, festő, számos vizuális művészeti projekt szerzője Lengyelország egyik legígéretesebb és legismertebb fiatal alkotója. Együttműködik a kortárs lengyel képzőművészeti szcéna legjelentősebb intézményeivel, alkotóival. 2007-ben ő képviselte Lengyelországot az európai művészek kiállításán Brüsszelben. 2009-ben a Deutsche Bank Alapítvány legjobb fiatal művész díjára jelölték, 2010-ben pedig az Arteon című rangos művészeti magazin az Év Művészének választotta.

Számos film és performansz-sorozat szerzője, melyek során olyan művészekkel dolgozott együtt, mint Anna Szwajgier, vagy Artur Zagajewski. Kiállított már Olaszországban, Nagy-Britanniában, Németországban, Ausztriában, Svájcban, Törökországban, Magyarországon és Kanadában. Számos zenei és színházi jellegű projekteknél is közreműködött, mint például a Nemzetközi Shakespeare Fesztivál Gdańskban, a Nemzetközi Malta Összművészeti Fesztivál Poznańban, a Varsói Ősz Nemzetközi Kortárs Zenei Fesztivál, vagy az Audio Art Fesztivál Krakkóban.

A Platán Galériában április 10-én nyíló Collaborations című kiállításon az elmúlt négy év koncert- és koreográfiai projektjeiből láthatunk válogatást.

Megnyitó: 2014. április 10., 19:00 óra, Platán Galéria (1061 Budapest, Andrássy út 32.)

A kiállítás megtekinthető: 2014. május 13-ig

 

Rieder Gábor művészettörténész megnyító beszéde:

 

Kedves Közönség, annak örömére, hogy egy fiatal, de már csinos karrier elején álló lengyel képző-, videó- és performanszművészt, Zorka Wollnyt köszönthetjük az Andrássy úton, egy regionális-értékű történettel kell kezdenem. Nemrégiben egy komoly bécsi sajtótájékoztatón jártam, ami után, a – komoly eseményt levezénylő – New Yorkban élő szakember fejcsóválva hitetlenkedett nekem, hogy egy ilyen horderejű bejelentés után az újságírók miért nem rohamozták meg a résztvevőket kérdéseikkel, miért elégedtek meg az elhangzott információkkal. „Bezzeg Amerikában – méltatlankodott a New York-i szakmabeli – ott kérdések özönét zúdították volna rájuk.” Én vonogattam a vállamat, hogy a ráérős bécsi sajtómunkások már csak ilyenek, nem strapálják túl magukat, megértik a hallottakat és egyéni módon feldolgozzák, míg az amerikaiak mindent megkérdeznek még egyszer, biztos, ami biztos, hogy direkt nekik is mikrofonba mondják ugyanazt. És különben is, tettem hozzá, próbálná meg ezt Budapesten, a híresen passzív magyar közönség előtt! Ott biztosan nem kérdez senki.

            Tényleg nem kérdez senki, különösen ha nem is a – még viszonylag izgága – újságíró-társadalmat nézzük. Nemrég előadást tartottam az egyik építész karon a kortárs képzőművészet rejtelmeiről, a prezentáció után a tanár hosszasan szorongatta a kezemet, hogy ennyire még senki nem villanyozta fel a hallgatóit, hiszen még kérdeztek is. Kérdeztek? – értetlenkedtem, hiszen egy szem diák tett fel egyetlenegy kérdést az előadás végén. „Eddig még soha – válaszolta – egyetlenegy kérdést se tettek fel a vendégelőadóknak.” Vagyis nem volt túl magasan a léc! Reformpolitikai törekvések ide, kreatív próbálkozások oda, drámapedagógia foglalkozásokon innen, csoportterápián túl, a poroszos mentalitású oktatáskultúrában szocializált magyar ember lapít, figyel, bifláz, de nem kérdez. És ebbe a körbe – bármilyen kínos is bevallani – én is beletartozom, hiszen még sose kérdeztem sajtótájékoztatón, és ha egy kiállításmegnyitón közösségi részvételt igénylő performanszra kerül sor, igyekszem teljesen láthatatlan maradni a hátsó sorban.

            Jól ismerve a magyarok örökölt passzivitását, már előre féltettem lengyel művészünket a kooperáción alapuló projekttől. Történt ugyanis, hogy az 1980-as születésű, feltörekvő képzőművészt, Zorka Wollnyt a pesti Lengyel Intézet meginvitálta egy kiállításra. Nem tűnt zűrös ügynek: régi projektek vetítése a Platán Galériában – persze. De hát ezeket a videómegosztókon is meg lehet nézni! Kellett valami személyes, valami friss, valami új: természetesen mi másról lehetett volna szó, mint egy helyszínen előadott közösségi performanszról (ami később a Kollaboráció címet kapta). Azt Zorka Wollny nem tudhatta, hogy Magyarországon külön történelmi erény a passzivitás; „passzív rezisztencia” formájában minden kisiskolás megtanulja mint a gonosz udvari elnyomásra fittyet hányó kurucmentalitás erényét. (A „kollaboráció” szót pedig alig használja a köznyelv, akkor is inkább az erősen negatív kicsengésű, háborús bűnökre utaló „kollaboráns” formában.) Persze Zorka Wollny nem most jött le a kelet-európai falvédőről, tornáztatta már meg a lengyel és a német közönséget is, mint elárulta nekem, változó sikerrel. A németek persze benne vannak, engedelmesen jönnek a csoportos performanszokra, főként az idősebbek. A lengyeleknél csak az új nemzedékek mozgolódóbb képviselői kaphatók egy kis közös akcióra, főként a mindig ráérő művészeti egyetemisták.

            Nálunk nem volt nagy a tülekedés a performansznál, de sikerült annyi részvevőt összetrombitálni, hogy összeálljon egy látványos produkció. Nem a létszám számít, a lényeg éppen a kollaboráció, a közös tevékenység megtapasztalása, átélése, a különböző helyről összesereglett kis fogaskerekek működőképes mechanizmussá szervezése. Ebben pedig Zorka Wollnynak komoly tapasztalata van! Az egész tíz évvel ezelőtt, a Magassarkú koncerttel kezdődött. A krakkói akadémián tanuló fiatal festőtanonc megunta az ecsetet, a vásznakat és a festékes rongyokat. Ott motoszkált a fejében ugyanis egy különös téma, az éjszaka sötétjében kopogó női magassarkúk varázslatos csengése. Addig forgatta a témát, addig konzultált különböző szakmák – főként zenészek – képviselőivel, amíg kikristályosodott a terv: nők sétálnak majd fel s alá a Jagello Egyetem díszes lépcsein és folyosóin, stopperórával a kezükben, kipegve és kopogva, miközben négy kameraállásból rögzítik hangjukat és mozgásukat. Zorka Wollny egy experimentális muzsikát akart komponálni, ahol az épület szolgál hangszerként, a cipők pedig vonóként, ütőként. A projekt nem csak ütős, de formabontó is lett, így az alkotópárost meginvitálták több fesztiválra és múzeumba is.

            Zorka Wollny magát vizuális művésznek tartja (ezért rendszerint dolgozik vele egy zenei szakember is, Budapesten épp Kovács Balázs hangművész), hiszen a képzőművészeti akadémián tanult, galériák és múzeumok felkérésére szerzi darabjait, amiket ugyan meghívják utána egyik-másik zenei, filmes vagy színházi fesztiválra, de az eredeti táptalaja mégiscsak a hang- és videóművészettel is kacérkodó kortárs képzőművészet. Egy-egy sokszereplős darab megkomponálása és leszervezése olykor heroikus erőfeszítéseket és akár egy éves szervezőmunkát is megkövetel. Az eredmény viszont kárpótol mindezért!

            2011-ben például a gdanski hajógyár lenyűgöző ipari csarnokában rendezett egy egész különös hangulatú koncertet. Visszahívta az elbocsátott, szabadságolt munkásokat, hogy – egy művészeti fesztivál és kiállítás alkalmából – vegyék ismét kezükbe a munkaeszközeiket. Füttyülés tölti meg a kongó, félsötét csarnokokat, vastag acélgerendát húz végig csikorogva a földön egy munkás, majd felsikít a flex, hányja a szikrákat, csatlakozik hozzá a hegesztő, egy fúrófej pedig sivítva fut a fémtáblán. Sehol egy muzsikus, sehol egy hangszer, az egykori hajógyári munkások mégis zenével töltik meg a hangárt, mintha indusztriális technót mosnának össze a mozgalmi dalok kalapácsolásával. A darab nem rövid, a tételszünetnél elcsendesednek a gépek, egy pingpong-labda pattogása hallatszik, utána éles füttyszó és újra munkába lendülnek a munkaeszközök, sivítva üvölt a flex megint, majd ismét csönd, szisszennek a sörösdobozok, a betonvas csúszkál a födémen, gongszó, záró csörömpölés. A munkásakció gondosan megkomponált koreográfiát és előre megírt forgatókönyvet követett, mégis tele volt spontán gesztusokkal, életszaggal és persze nosztalgiával.

            Zorka Wollny ugyanebben az évben, 2011-ben, levezényelt egy még nagyobb szabású köztéri koncertet, az őszi varsó kortárs zenei fesztivál alkalmából. Mivel a mottó a társadalmilag elkötelezett művészet volt, végigtelefonálta az összes helyi civil egyesületet, megpróbálva rávenni őket a közös akcióra. Jópáran kötélnek álltak, a Greenpeace zöld aktivistáitól a Down-kóros gyerekekig, a feminista mozgalmároktól a kerekesszékesekig és az Amnesty International helyi képviselőiig. A vegyes társaság célkitűzéseit kántálta, kis csoportokra bontva a varsói sétálóutcán, miközben egy zenekar experimentális aláfestést biztosított a számukra. A zenészek elvegyültek a helyszínen, a harsonások a balkonon, a dobos a sörkert mögött, a hegedűs a macskakövön – a karmester tollasütőkre tűzött lapokkal instruálta a társaságot. Furcsa kakofón performansz született a ragyogó őszi napsütésben, a turistákkal tömött belvárosban, egyszerre volt utcai koncert és tüntetés, experimentális akció és civil demonstráció.

            Zorka Wollny nem szűnik kísérletezni a tág határokkal rendelkező, saját maga választotta műfajon belül! Szintén heroikus szervezőmunkával gyűjtötte össze az elmúlt évtizedek lengyel Hamlet-adaptációinak Opheliáit, hogy összeszervezze őket egy nagy közös „monodráma” kedvéért. Így a nézők egyszerre láthatják, hogy a teljesen lecsupaszított, eszköztelen környezetben (Zorka Wollnyt nem vonzza a színpadi csillogás és a maníros kosztüm) rengeteg színésznő bolondul meg párhuzamosan: az idős, maníros primadonnák, a megkopott középkorú tragikák és a zsenge fiatal tehetségek. Zorka Wollnyt – nem meglepő módon – nagyon érdekli a nőiség, akkor is, amikor magassarkúban tipeg a márványlépcsőn, és akkor is, amikor az oféliás téboly felé szédeleg a színpad nélküli életszínpadon. De rendezett amatőrfilmes szkeccsekből építkező film noirt, cigifüsttel és ijesztő zörejekkel, meg éjszakai tűzlabdát rugdosó performanszot is – most pedig azt is láthatjuk, hogy mit komponált számunkra, a Lengyel Intézet belső gangos udvarára! És mielőtt megindul a népvándorlás, még annyit had szakmázzak, hogy (egy) a lengyel kortárs képzőművészet jelenleg nagyon feljövőben van, külföldről nézve ez Kelet-Európa legkeresettebb portékája, (kettő) a performanszművészet világszerte tombol, reneszánszát éli, még ha ez Magyarországon, finoman szólva is, egyáltalán nem látszik. Szóval ennél jobb helyen nem is lehetnénk ma este!

 

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.846426882049846.1073741837.506375809388290&type=3

https://www.facebook.com/tgnoisy/media_set?set=a.10203387928970658.1073742027.1584763385&type=1

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=10203701336321688&set=a.10203701328401490.1073741826.1466029712&type=1

http://artguideeast.com/main-news-stream/2014/06/16/resonant-collaborations-an-interview-with-zorka-wollny/?adatlap=1