Főhajtás az 1956-os magyar és lengyel hősök előtt

2018. október 21. (vasárnap)

Október 18-án egy különleges szabadtéri kiállítás nyílt meg a Magyar Mezőgazdasági Múzeum főbejárata melletti területen, 1956 Lengyelország – Magyarország. Történelem és emlékezet címmel.

Közös főhajtás az 1956-os magyar és lengyel hősök előtt

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Nemzeti Emlékezet Intézete és a varsói Magyar Kulturális Intézet kézdeményezésére létrejött kiállítást Bagdán Boglárka, az Agrárminisztérium agrárszakképzésért felelős helyettes államtitkára és Joanna Urbańska, a budapesti Lengyel Intézet igazgatója nyitotta meg. Köszöntőt dr. Estók János, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum főigazgatója és dr. Máthé Áron, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese mondott. Joanna Urbańska felszólalásában a következőket emelte ki:  

Köztudomású, hogy 1956 a közös történelmünk, így a közös emlékezetünk egyik legfontosabb eleme, melynek meghatározó szerepe van mind a magyarok, mind a lengyelek nemzeti identitásának építésében.

Amit látunk az 1956 Lengyelország – Magyarország. Történelem és emlékezet. c. kiállításon, voltaképpen a jó és a rossz közötti harc egyik drámai, megrázó jelenete - egy a sok közül nemzeteink életében. Ebben a különleges időben, amikor a lengyel függetlenség és államiság visszaszerzésének centenáriumát ünnepeljük, nem győzzük eleget emlegetni, hogy a magyarok mindig is támogattak minket szabadságharcainkban. Ezeréves barátságunk a sors- és értékközösségre épül. Ennek egyik legkifejezőbb példája az 1956-os júniusi poznani antikommunista felkelés és a néhány hónapra rá kitört, majd vérbe fojtott magyar forradalom.

Az én nemzedékem csak fejet hajthat Romek Strzałkowski, Mansfeld Péter és a többi poznani és pesti srác által szimbolizált hősök előtt, és reménykedhet, hogy ugyanannyira bátor és áldozatra kész lesz, mert hiszen a jó és a rossz közötti harc napjainkban is folytatódik, bár más formákat ölt. Azok a honfitársaim azonban, akik akkor éltek, egy borzasztóan gyötrelmes tapasztalatról számolnak be, melyet egyik legnagyobb költőnk, Zbigniew Herbert a következőképpen fogalmazott meg a Magyaroknak c. versében:

Állunk a határon

kezünket nyújtjuk

s levegőből nagy kötelet

sodrunk testvérek nektek

(Nagy László fordítása)

 

A tehetetlenség fájdalma érződik ezekből a sorokból. Ott, a határon túl gyilkolják tesvéreinket, és mi nem védhetjük meg őket, nem csatlakozhatunk fegyveres harcukhoz, nem alakíthatunk – mint Bem tábornok idejében – katonai csapatokat, melyek segítségül sietnének a bajban lévő barátoknak. Kínzó tehetetlenségünkben csak pénzt adományozhatunk, csak élelmet, szenet, gyógyszert és kötszert küldhetünk, csak saját vérünket adhatjuk nekik, de nem a csatamezőn, hanem a laborokban. Pedig mindez nem elég, többet szeretnénk tenni. Ez a tragikus tudat árad ki Herbert verséből, ami még drámaibb hangvételt kölcsönöz az itt látható kiállításnak.

Befejezésül csak azt szertném kérni a jó Istentől, hogy áldja nemzeteinket, s a jó és a rossz közötti harcban óvjon meg minket a tehetetlenségtől.