Egyéb

Varsói álom - álmok és utópiák Lengyel Intézet

2007. december 13. (csütörtök), 19.00

Lengyel Intézet

A KÉM Csoport és a budapesti Lengyel Intézet tisztelettel meghívja minden érdeklődőt a

Varsói álom - álmok és utópiák

című kiállításra és beszélgetésre,
2007. december 13-án, csütörtökön, 18.00 órára
a Lengyel Intézetbe.

Kötetlen beszélgetés a köztéri intervenciók politikai vonatkozásairól és a közterek használatának jellegzetességeiről Varsóban.

Résztvevők:
Marcin Chomicki, Joanna Rajkowska, Justyna Wencel (művészek),
és Grzegorz Piątek (építészet– és designkritikus).

Zenei kiséret:
Dominik Trąbski (Muzykoterapia)

Meghívó pdf-ben :::

Joanna Rajkowska: Varsói álom
Az én „Varsói álmom” az elmúlt 5 év során megvalósult két köztéri projekt: az egyik az Üdvözlet a Jeruzsálemi (Aleje Jerozolimskie) sugárútról, vagyis a de Gaulle köröndön álló pálma, valamint az Oxigenerátor – a Grzybowski téren található tó.

A pálmát fél év előkészítés után 2002. december 12-én állítottuk fel. A projekt gondolata visszanyúlik 2001-es izraeli utazásomig, melynek hatására megpróbáltam megfejteni, vajon milyen jelentéssel bírhat Varsó számára a Jeruzsálemi sugárút; a helytörténetből ismert és a zsidó lakosság eltűnése által létrejött légüres tér. A projekt egyben kísérlet arra, mennyire kész elfogadni egy ennyire idegen kulturális elemet a lengyel társadalom: a pálma által birtokba vett téren 2002 előtt ugyanis minden évben városi karácsonyfát állítottak.

Az Üdvözlet a Jeruzsálemi sugárútról saját kontextusában létező projekt, e kontextus nélkül nem is létezhetne. A pálma a társadalmi változások kifejezésére szolgáló eszköz, amely változást hozott az adott városrész értelmezésében is. Az addig egyértelműnek számító elnevezés – Jeruzsálemi sugárút – bizonytalanná vált.

A pálma a mai napig szélsőséges érzelmek kiváltója. Kettéosztotta Varsó társadalmát azokra, akik számára a pálma egy társadalmi jel, akik szerint a város nyitott a másságra, a fejlődésre és a változásra, valamint azokra, akik a rend, a hagyomány hívei, és akik úgy gondolják, a várost el kellene határolni az idegen elemektől. A pálma megannyi értelmezést generál; felerősíti a lengyel társadalomban szunnyadó konfliktusokat. Elég sok humort és iróniát is rejt viszont, amely megvédi a kisajátító értelmezésektől.
Sokak számára a pálma nem jelent többet egy új városelemnél, amely módosította a Jeruzsálemi sugárút képét és átformálta a belváros egy darabkáját.

A pálma alá szerveződő minden egyes esemény, akció, tüntetés vagy performansz fokozza a projekt jelentéstartalmának értékét. A projekttel szemben kialakult kezdeti ellenérzések mára megszokássá és rokonszenvvé váltak. A pálma a főváros egyik szimbólumává lett.
„…Ez a látszólag ártatlan tárgy éles vitát váltott ki és sok évre megosztotta a varsói lakosságot – politikai, történelmi és szimbolikus vonatkozásokkal terhelt érzelmeket hozva a felszínre – és legkevésbé sem a nem éppen semleges „Jeruzsálemi sugárút” elnevezés miatt. Amellett, hogy a pálma a lakosság és a turisták érdeklődésének és rokonszenvének kereszttüzében végül beírta magát a város térképére, továbbra is a feszültséggel, ellentétekkel és közömbösséggel zsúfolt közterek megtestesítője.” (Magda Pustoła)

„A Grzybowski tér különböző időszámítások, építészeti rétegek és társadalmi csoportok közé beékelődő hely. A tér közelében egy zsinagóga van és a Mindenszentek temploma, de céges irodaházak vagy a város legkisebb aprócikküzletei itt ugyanúgy megtalálhatók. A Próżna utcáról a térre vezető út egy másik világból, egy más korból átvezető ösvény: mint hogyha a gettó itt még ma is létezne. Emberek ezrei élnek azokban Grzybowski teret körülölelő, egyformán szürke panelekben, amelyek egykor a háború utáni modern Varsó szimbólumai voltak. Közéjük férkőzött be egy újabb szimbólumot képviselő építészet – a kapitalista főváros irodaházai és banképületei; melléjük luxuslakóházak nőnek.

A gyakorlatban ezek a rétegződések egy azonos területen rakódnak egymásra, ugyanakkor egymáshoz nem kapcsolódnak. A környék lakói naponta haladnak el egymás mellett, de egymással nem kommunikálnak – közösségi tér számukra nem létezik. A hely identitása töredezett; nehéz volna egy közös értelmezésről beszélni. Atomizált jelenünk ezekre a különféle, egymáshoz kicsit sem illeszkedő, törékeny rétegekre épült, a rétegek közti hézagokat pedig nem tudni, mivel lehetne megtölteni;

amiben fel-felvillan a múlt egy-egy káprázata.

A múlt mindig kényes téma, amelyet jobbára történelemként vagy egyfajta kötelezettségként fogunk fel – a megtörtént eseményekre való emlékezés előre megszabott módján.

Az Oxigenerátor kísérlet egy olyan hely megalkotására, amelyet bizonyos értelemben kiemelünk a kötelező konvenciók közül; egy valójában ideális tér, a nagyvárosi föld érvényben lévő konvencióin túl létező tiszta levegőbuborék. Ideiglenessége, szokatlansága, a felülről jövő „forgatókönyvek” hiánya folytán egy olyan térség jött itt létre, amelyet csakis mások tudnak megtölteni. A tó kiépítése a gyakorlatban erőteljes környezeti beavatkozást, az addig fennálló rend megzavarását jelentette. Cserébe nem kínál egy kijelölt perspektívát: felrúgja a mindennapi rendezőelveket, és egy alternatív térséget nyújt a közeli szomszédságban, ráadásul nagyon itt és most van – emberi interakcióra és kommunikációra fogékonyan. A széjjeltöredezett, rengeteg traumát látott „senkiföldjének” intenzív itt és most érzése egy teljesen nyílt, tiszta mezővé kell, hogy alakítsa a területet, a maga nemében új kezdetet nyitva.” (Kaja Pawełek)

Grzegorz Piątek: Varsó emlékezete és felejtése
Valószínűleg nincs még egy olyan európai nagyváros, mint Varsó, ahol az aktuálpolitika ilyen számottevő mértékben határozta volna meg az építészetet és a közterek alakulását, amelyre folyamatos cenzúrázás és tervezés, rombolás és újjáépítés volt a jellemző az elmúlt kétszáz esztendőben. Összhatásában a mai városkép leginkább a Schliemann által feltúrt Tróját idézi – különféle helyeken bukkannak föl újabb és újabb urbanisztikai rétegek, mintegy jelzésként a városidentitás rendszeres meghazudtolására és helyreállítására.

Aki manapság Varsó „valódi identitásának” keresésére vállalkozik, előbb vagy utóbb szembesül a város heterogén eredetével, kellemetlen konnotációival, bonyolult kontextusával. Elvégre a rehabilitáció, mint olyan, a saját értelmezés, a saját „igazság” megtagadásával jár együtt. Mai szemmel nézve talán nem a cenzúra lépése volt a hazafias felkelés idején Névai Szent Sándor hatalmas pravoszláv templomának lerombolása 1918-ban, a függetlenség gszerzése után? A cenzúra kitörölhetetlenül rajta hagyta kézjegyét a háború utáni újjáépítésen is. Hisz azt, hogy mi épüljön újjá és mi vesszen el örökre, politikai és városépítészeti doktrínák határozták meg. A város történetének újraírására adódott ekkor esély. Az építészeti beavatkozások olyan architektonikai átalakításokkal jártak, amelyek – a háború utáni traumakezelés nevében – a német kultúrához kötődő elemekig csupaszodtak; a kommunista, világi állam építésének keretében pedig a vallási szálakra támaszkodtak. Manapság a kommunizmus örökségétől próbálunk szabadulni, vagyis a kommunizmus időszaka alatt létrejött modernizmustól. Azon vagyunk, hogy eltüntessük a városból a II. Világháború utolsó nyomait is, amelyek ez idáig erősebben hatottak ránk, mint bármely mauzóleum vagy múzeum; viszont szívesen költünk regéket Varsóról a swinging thirties idejéből. Mindez csupán néhány szál Varsó kusza és skizofrén önazonosságában: látnokok és despoták, agresszorok és álmodozók képzeletéé, amelyek mindegyike úgy tekintett az élő városra, mint egy sablonra, mely saját elképzeléseik megvalósításához szükséges.

Marcin Chomicki:
Varsó azok közé a városok közé tartozik, melyek insipációt jelenthetnek akár bátrabb művészi projektek számára is. Fájdalmas történelmi sorsú, de karakteres városról van szó. Építészetén a háború, a kommunizmus és a kapitalizmus korszakának beköszöntése egyaránt rajta hagyta kézjegyét. A városszerkezet fejlődése ezért nem lehetett folytonos; rétegezett szerkezetű és szüntelen változásban van. Manapság is tart a város átalakítása, melynek során számtalan, egyébként komoly értékeket hordozó szocmodern építmény válik köddé. Sorozatosan újabb épületek tűnnek fel, például bevásárlóközpontok, amelyek csak fokozzák a városkép eleve fennálló káoszát. Varsóban mindenkinek van véleménye arról, mire kellene a városi övezeteket használni. Transzparensek vesznek minket körül mindenfelől, és megtöltik a szabad térfelületeket.
A zöldterület ezzel szemben elfoglal minden elhagyatott és elfeledett helyet, elvadult oázisokat teremtve a városban.

A közterek eközben a művészet hiányát szenvedik, a mártirológiai és vallási jellegű hagyományos műemlékek sokaságának eredményeképp. Művészként fontos a számomra, hogy ki tudjam használni a város adta lehetőségeket; annak a városnak az adottságait, melynek a háború után rendbehozott nyugat-európai fővárosok mintájára esélye lehet alkotó laboratóriummá fejlődni.

Justyna Wencel:
Együttműködés. Varsó szomorú és komor volna kortárs köztéri művészet nélkül. Ha a befektetők, a hatóságok és a művészek együtt tudnának működni – ami meglehetősen utópisztikusan hangzik, hiszen a lengyel valóság egész más képet mutat -, a város sokkal élettelibb volna. Az új beruházások, valamint a számos köztérátépítés és -felújítás hatására a város történelmi
szövete folyamatosan károsodik. A szemünk előtt eltartóztathatatlanul tűnnek el a régi korok emlékei; nem csupán az olyan egyedülálló műemlékek, mint a Supersam, hanem a kevésbé látványos, de elbűvölő, a szentimentális visszatérések hangulatát idéző kisebb helyek is. Nemsokára nyoma vész a Relax mozi épületének (ugyanerre a sorsa jutott már a Praha és a Moskwa mozi), aztán megszűnik a kis sikátor is, amely a kultikus Hey Joe lemezboltnak adott helyet. A régi szórakozóhelyek reliktumai a döntéshozók méltatlan rendelkezése nyomán a revitalizáció áldozataivá, Baum halhatatlan kockáival kirakott elhagyatott terekké válnak.

Régi. Új. Nagy kár, hogy se kedv, se ötlet nincsen a régi és az új egybekapcsolására. A tovatűnő kioszkokat, csarnokokat, kávézókat, szökőkutakat, teraszokat és kerthelyiségeket meg lehetne menteni: kellő tudatossággal és odafigyeléssel megőrizhetők volnának a kommunizmus korszakából ittmaradt modernista építészeti jegyek, amelyekben a világháború után újjáépített Varsó igazán nem szenved hiányt. Ez a stratégia a lebontások léptékének dilemmáira jelenthetne megfelelő megoldást.

Megnyitás. A legnagyobb akadályt éppen a városképről határozó hivatalok jelentik. Rengeteg példát találunk a megdöbbentő történelmi, esztétikai és morális megközelítés hiányára, gondolok itt többek között a Wołyńban meggyilkoltak tiszteletére állított emlékmű-projektre és annak fogadtatására.

A tény, hogy egy effajta emlékmű létrehozását engedélyezik, szentesíti a megosztottság gondolatát, az intolerancia elmélyítését, és a közös történelmi szálak ellenére egyben a lehetőségét is eljátssza annak, hogy Lengyelország és Ukrajna között valaha is egyetértés alakuljon ki. A valódi anyagellenállást a hivatalnokok mentalitása jelenti. Hiszek abban, hogy a varsóiak gondolkodásmódját könnyebb megváltoztatni, mivel a városban felbukkanó újdonságokra ők nagyon nyitottnak bizonyulnak, és képesek reagálni az eseményekre. Ennek ellenére az emberek figyelmének felkeltése a kortárs művészeti ágakra, vagy a főváros területén megjelenő művészeti formákra hosszú, sok éven át tartó folyamat lesz.

Érzékek építése. A legtöbb lengyel nagyvároshoz hasonlóan az emlékművek vonatkozásában Varsó komoly problémákkal küzd. A köztéri emlékművek tárgyát szinte kizárólag nagy költők, nemzeti hősök és a háborúkban elesett katonák képezik. Még ha az adott művel az egyszerű járókelő figyelmét próbálják is magukra vonni, az ebben az esetben is formális és mindenfajta reflexióra alkalmatlan módon történik: ide sorolhatók a furcsa kutyákat, zenekarokat és püspököket mintázó szobrok. A járókelők irányába fordulnak, ezért látszólag valóságosnak tűnnek, de mintha egy másik bolygóról csöppentek volna az utcára. Az újszerű ötletek, vagy az adott hely kontextusa, a történelmi, kulturális, és főként társadalmi előzmények megjelenítése nem jutnak el a megvalósításig. Az objektumok ezért főleg azokon a helyeken tűnnek fel, ahol a jelenlétük nincs érzékeny kapcsolatban a környezettel. Nem szólnak semmiről, semmit sem vetnek fel, nem keltenek érzelmeket. Nincs jelentésük, vagyis akár az se volna baj, ha nem léteznének.
Az emberek számára. Kevés olyan köztéri tárgyat találunk, amely elgondolkodtatná az embereket. Szinte egyáltalán nem léteznek az utcán olyan objektumok, amelyekben a járókelők örömüket lelnék. Ezzel szemben a totális vizuális káosz az elfogadott, amelyet a hirdetőtáblák tömegének féktelen feliratai teremtenek a köztereken. Művészet helyett az új filmet reklámozó óriásplakát és a metróbejárat fölött látható piros kéz manipulál minket az utcán.
Mert művészet Varsóban szinte nem is létezik.

A kiállítás megtekinthető 2007.december 3 - december 14 között.

LENGYEL INTÉZET
Budapest, VI. Nagymező u. 15.