PRZEMEK MATECKI lengyel képzőművész kiállítása

Kiállítás

Przemek Matecki lengyel képzőművész kiállítása. A varsói elismert RASTER Galéria művésze. Megnyító május 13-án 19.00 órakor Megtekinthető: junius 18-ig

2015. május 13. (szerda), 19.00 — június 18. (csütörtök)

1061 Budapest, Andrássy út. 32

Przemek Matecki 1976-ban született Żagań-ban. 1997-2002 között a Zielona Góra-i Egyetem Művészeti Tanszékén tanult. 1994-től a Płetwonurki Szczurki zenei formáció egyik alapítója és tagja.  2002-ben alapítója és ötletadója a Pracowni Tfurczości Dojrzałej nevű műhelynek.

Művészetének fő ismérve a festészet speciális megközelítése, egyfajta nem akadémikus érzékenység, melyet az ellenkultúra energiája hat át. Ezek együttesen azt eredményezik, hogy a festékek és újságkivágások absztrakt anyagából álló képei önálló életet élnek, itt és most.

kiállítást megnyitja: PAKSI ENDRE LEHEL művészettörténész

interjú:

http://artguideeast.com/right-news-feed/interview-przemek-matecki/

 

Przemysław Matecki a Platán Galériában, 2015. május 13.

Kedves vendégeink, a nemzeti művészeteknek már csak annyiban van értelme, amennyiben a nehézkességünk legyőzése, nemzetközi mobilitásunk igenis, mint annyi egyéb, gazdasági korlátok között mozog – azaz nem demokratikusan. Tehát ha hetente járhatnánk Torinóban, majd a rá következő héten Turkuban, illetve Burgaszban, meglepődnénk, hogy milyen sok a párhuzam a csak Budapesten látható dolgokkal. Csak egy példával élve: most tavasszal volt szerencsém egy szlovén neoavantgárd és posztmodern kiállításhoz a bécsi Künstlerhausban, ahol rendre a magyar anyagból ismerős kérdések megoldásai köszöntek vissza.
A központok vagy az egymásra figyelés – az inspiráció, kereszttermékenyítés, vagy lenyúlás kérdése mellett a vizuális nyelven történő befelé figyelés, és összemberi képi világ meglétének a válasza merül föl. Mindez a világművészet jellemzője, és az egyes művész esetében e két véglet közötti dinamika: a kifelé és a befelé figyelés arányai alkotják végső soron a világművészethez való viszonyát, de valójában magát a világművészetet is. Ami érdekes az egész dinamikában, az az, hogy a kifelé vagy befelé figyelés arányai nem határozzák meg egyértelműen az egyes művész művészetének relevanciáját. Cserébe még érdekesebb, amikor egymásról nem tudó emberek jutnak hasonló következtetésekre. Lehet, hogy tőlük tudjuk meg, kiknek vagyunk a kortársai.

Mindezek azért eregettem Önöknek elöljáróban, hiszen egy általunk valószínűleg alig ismert művész első magyarországi bemutatkozásakor talán segítségünkre lesz, ha nehézkességünkből erőt nyerve PM életművét, azon belül pedig jelenlegi tárlatát is mintegy bepárosítjuk az általunk már ismertebb művészek mellé. Művészetébe belepillantva két magyar művész gondolkodásmódjának nagyon közeli rokonságába botlottam azonnal: Kelemen Károlyéba és Gyarmati Zsoltéba.
PM ugyanúgy viszonyul a magas és mély kultúrtörténet öröklött képeihez, mint Kelemen, és ugyanúgy remixeli őket, gyötri, kiegészíti, protézisekkel látja el, újrakontextualizálja, majd személyessé teszi. Valamint ugyanúgy egy vizuális káosz-óceánt tételez adott kortárs valóságként, mint Gyarmati, s ezt is igyekszik elemelten kiábrázolni.

Raszter a kiállítás címe. Hagyományos táblaképekből áll, amelyek a végletekig megvalósítják a segali ekvivalens kép elvét (Arthur Segal román származású avantgárd festőre utalok), nincsen a kivágatokban alá-fölé-rendeltségi viszony. Kompozíciót is mondhattam volna, azonban itt a kompozíció szándékosan véletlenszerű, egy végtelennek tételezett ügy részlete. Az ügy nem sík, erre egyértelmű utalás adatik a festékfoltok egymásra rétegzettsége által, akár egy másik, té- há- és ipszilonnal írt Gyarmathy, azaz Tihamér esetében.
A raszter képalkotó elemekre, homogén színes pöttyökre bontott egykor a nyomdában. M képei óriásira nagyítják e pöttyöket, azaz túl közel megy a képalkotó elemhez, valamit akar tőle, kérdése van felé. S mivel megkülönböztethetetlen méretűekké lesznek ezek, ezért itt nincs szó az „eredeti” képre való visszautalásról, a nyomaiból rekonstruálható nagy egészről, hanem inkább arról, hogy a képalkotó elemekre vetett vizsgálódó tekintet egyben homogenizálta azt, amire vetült.
Szemmel láthatólag a színharmóniákban való lubickolás öröme ráadásként belopódzik a sorozat kigondolásakor. Azonban nem ez a kiindulás, hanem e végtelennek tételezett ügy, amely ábrázoltságának módja alapján valószínűleg tér, és homogenizáláson esett át. Ez mi?

Egyik interjújában súg a művész: absztrakt vízesés. Bár ez lehet, hogy csak a gugl fordító nagyszerű leleménye, azaz tévedés, de attól még jó kis kép. M azt is mondja, reagálván arra a gyanúsításra, hogy szemmel láthatólag miért olyan heterogének a munkái, hogy ő nem érzi azt, hogy valami radikálisan mást csinálna, azaz hogy elhagyta volna egyszer is látásmódját.
Röviden: olykor életmódmagazinokból ollóz emberek fotóit, erősen a reklámfotó, vagy divatfotó, vagy termékfotó zsánereinek berkein belülről. Ezeket vagy egyszeri motívumként egészíti ki festménnyé, egy absztrakt törmelékfolyamba ágyazva, azaz megmutatva, hogy egyes elemként is ebből a törmelékfolyamból származnak, vagy sokaságként törmeléket alkotó egyes elemként szőnyegszerű megamontázsba komponálja őket, vagy az ikon felé lép el, amikor az absztrakt elemek már egy homogenizáció után entitásokká alakulnak egybe egy-egy kép határain belülre. Vagy egyszerűen fogja a rengeteg egymásra csúszott réteget, és lefedi minimalista geometrikus képpé, hogy legyen jelen maga a festmény anyagszerűségében, amire eddig kivetítette ezt a vizuális szemétdombot, amiben megtapasztalni véli a kortárs létélményt. Mindez nagyon analóg azzal, amit Gyarmati Zsolttól megtapasztaltam.
Az, amint éppen az identitásdizájnerek szellemi termékeire, azaz az életmódmagazinok illusztrációira fókuszál – kimondottan nagy dühvel – e képipar lényegi mozzanatának fölismerésében gyökerezik. Számomra pusztán e stílus nagyszerű művelője, Helmut Newton fotográfiái kapcsán vált világossá, hogy mind az egyes képei, mind pedig az egész fotográfiai tevékenysége azért működik, mert képes a tudat hiánytalan kitapétázására, amennyiben elfogadjuk a tudat, mint belső tér analógiáját. A közlések triviálisan verbalizálhatóak: a jó élet vágyképeit hozzák létre, de nem is ez a lényegi, hanem az, ahogyan a közlés a nyitott interpretáció ádáz ellenségeként a legrövidebb úton interiorizálódik, sorozatban kapva pedig ezek a vágyképek addig növekszenek, amíg varrat nélküli felületet zárnak.

Lehet, hogy ez az absztrakt vízesés: a fogyasztó számára identitását kívülről kész képekbe összeállítva nyújtani úgy, hogy a fogyasztóban nem merül föl a kérdés, hogy e képek nem legszentebb szívéből, leges-legbelülről jöttek volna eleve. Csak hallgattam az érzéseimre, s hát volt benne ilyen tejcsokibarna, meg még pörköltkávébarna, de arany pöttyek is adtak egy kontrasztot, ez egy ilyen érzés volt, most, hogy fölidézem.

Paksi Endre Lehel művészettörténész



Videók